A repüléshez fűződő viszonyom... hát, hogy is mondjam, eléggé különös. Erre saját magamtól jöttem rá, és vannak, akik olyan kivételes helyzetben vannak, hogy ezt személyes tapasztalataik alapján is képesek megerősíteni.
Gyermekkorom óta imádom a repülőket, űrhajókat. Köszönhető ez elsősorban a nagyapámnak, aki rengeteget mesélt nekem repülőkről, valószínűleg azért, mert katona korában sokat volt repülők közelében. Egész kicsi korom óta vágytam arra, hogy én is felülhessek majd egy repülőre, sőt, általános iskolás koromban azt terveztem, vadászpilóta leszek. Ettől apám azon mondata rettentett el, miszerint egy vadászpilótának rendszeresen kell járni fogorvoshoz. Mivel akkoriban rettegtem a számban turkáló fehér köpenyes alakoktól, letettem a vadászpilóta karrierem építgetéséről. Az ember viszont idővel változik, és ahogy sikerült magamban egyre inkább legyőzni a fogorvosok iránti erős ellenszenvem, a valamit valamiért elv alapján, vagy ki tudja mi egyéb ok miatt, a repülés iránti vágy egyenes arányban csökkent bennem, egészen odáig, hogy ma már ha megkérdik repülő vagy fogorvos, inkább a fogorvoshoz mennék. Rögtön kétszer.
Első alkalommal 2006-ban utaztam repülőn, Párizsba. Akkor még a kíváncsisággal vegyes borzongás érzése munkálkodott bennem. Az "Ó, te jó ég, repülni fogok!" egyszerre két értelemben cikázott át agyam jobb és bal féltekéje között. A repülés ötödik percében meggyőződéssé érlelődött bennem amit már egy ideje tudat alatt sejtettem: a repülés nem nekem való. Nagyon nem! Kifejezetten rossz érzéssel tölt el, amikor a repülőgép hirtelen irányt vált, elkezd rázkódni, látszólag ötletszerűen elhalkul vagy felerősödik a hajtóművek hangja... Mikor földet értünk, erős késztetést éreztem az iránt, hogy megcsókoljam a leszállópályát, és elhatároztam, hazafelé busszal, autóval, vonattal, végső esetben inkább gyalog megyek, de többet nem repülök. Miután aludtam rá egyet, adtam még egy esélyt a repülésnek, márcsak azért is, mert megvan a jegy. Hazaérve aztán végleg megfogadtam, soha, de soha az életben nem fogok többé repülőre ülni.
Erre most itt vagyok ismét. Előrelátó voltam, így vittem magammal egy remek, humoros könyvet. Terry Pratchett Korongvilág regényeinek első kötetét. A gépre szállás pillanatától kezdve tekintetemet mélyen a könyv lapjaiba fúrtam, kizártam magamból a külvilágot. A lényeg az erős koncentráció: Én valójában otthon ülök és könyvet olvasok! Ha az ember erősen koncentrál, képes elhinni bármilyen hülyeséget. Egy ideig ez elég jól is ment. Hogy, hogy nem, egyszer csak a könyv történései és a való világ kezdett gyanúsan egybe mosódni. Amint a könyvben a következő részhez érkeztem, kezdtem kissé aggódni:
"A sárkány felállt, nehézkesen átvágott a tisztáson, és a levegőbe emelkedett. Rincewindet néha lidérces álmok gyötörték, melyekben valami nagyon-nagyon magas dologról bámult lefelé egy távoli földre, melyet felhőfoszlányok tarkítottak. (Általában ilyenkor verejtékben úszva ébredt; de még jobban aggódott volna, ha tudja, hogy amit rémálomnak hitt, az nem csak a szokványos korongvilági szédülés. Egy jövőbeli emlékkép vetülete volt ez, mely a félelem harmóniáját nyomta rá egész életére.)"
Ennek ellenére továbbra is rendületlenül próbáltam magammal elhitetni, hogy ez, hogy én egy repülőn utazom, csupán csak lidérces álom. Persze vannak, akik mindenáron próbálják rábírni az embert (és kizökkenteni a kellőképpen megerősített koncentrációból) arra, hogy nézzenek már ugyan ki az ablakon, mert ott balra egy különösképpen tetszetős felhőfoszlány látható, és közötte látszanak nagy hegyek... És a legfélelmetesebb az, hogy ez néha sikerül is.
"Rincewind hibát követett el azzal, hogy lenézett, és meglátta maga alatt a facsúcsokat. Messze lenn. A látványtól összeszorult a gyomra. Az sem segített, ha becsukta a szemét, mert akkor a gondolatai kezdtek szárnyalni."
Igen, velem is megesett, hogy véletlenül arra tévedt a tekintetem amerre nem kellett volna. És ezt nem csak a lelkes turista elragadtatott bámészkodásából fakadó azon vágya okozta, hogy elragadtatásának tárgyát képező élményt azonnal megoszthassa olyanokkal, akik épp hogy kizárni igyekeznek ezt túlpörgött elméjükből, hanem a folyton jobbra-balra mászkáló stewardess-ek is, akik megpróbálják rábírni a szerencsétlen utazókat, hogy olyan dolgokra költsék nehezen összegyűjtött pénzüket, amikre tulajdonképpen semmi szükségük nincs. Tekintetemet kényszerítenem kellett arra, hogy ismét elmerüljön a könyv apró betűi között...
"... a sárkány lassan körözött, és veszélyes szögben lódult a világ felé. Az új tudat, hogy a pikkelyes hát, melyen lovagol, csak egyfajta háromdimenziós képzelgésként létezik, semmivel sem csökkenti a zuhanás bokaficamító érzését. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, mi lesz akkor, ha Kétvirág nem jól összpontosít..."
Áhá! Itt a kulcsszó a regényben is! Összpontosít! Összpontosít! Nem is vagyok itt! Otthon ülök és olvasok! ...
Végül, mikor földet értek a gép futóművei, egyetlen sóhajtással elpárolgott belőlem minden feszültség, és visszazökkentem a valóságba. Boldog voltam és felszabadult, és igen-igen fáradt. Az állandó összpontosítás eléggé kiveszi az emberből az erőt. Erre aludni kell, de az még messze van. És holnap ismét repülünk. "Ó, te jó ég!" És itt már csak egyetlen, de csöppet sem pozitív értelemben...
Most, hogy ezen túl vagyunk, úgy látom jónak, ha gyorsan túlesek a visszaút fáradalmain is, kissé megtörve az események kronológiai sorrendjét. Remélem ez senkit nem zavar majd túlságosan össze, de jobb gyorsan túl lenni a rossz dolgokon, és utána csak a jóval foglalkozni. Ha jól belegondolok, ez valamiféle életfelfogás is lehet nálam, mert a fogorvost is arra kérem mindig, előbb a kellemetlenebb beavatkozásokat végezze el, hogy utána "élmény" legyen a kezelés. És természetesen a kajának is előbb a "rosszabbik" részét kell elfogyasztani, például a kenyér héját, hogy a végére maradjon a java, kellemes szájízt hagyva az ember nyelvén, ne a kenyérhéjon való rágódás negatívumait.
Tehát most akkor másnap van, késő délután, és várjuk a gépet hazafelé. Ami persze késik. Mindenki vásárol, mert mindenkinek fene sok pénze maradt, amitől rövid időn belül meg akar szabadulni. Én persze nem veszek senkinek semmit, ezért úgy gondolják önként vállalkozom a csomagok őrzésére, így mindenki mellettem pakol le, és elhúz a shoppingolni. Bennem közben természetesen percről-percre növekszik a feszültség, s mivel persze a gép is késik, ez a feszültség kezdi az elviselhetetlen tartomány határait feszegetni. Azt hiszem a szívroham kerülget, pedig fene nyugodt ember hírében állok úgy általában. Nagy nehezen előkerülnek a népek, beállunk a sorba, pedig a gép még sehol. Egy gyermek felsír, egy kínai nő pedig megszólít engem. Egyszóval a helyzet kísérteties volt és drámai, s ha ráadásnak ehhez még hozzátesszük azt is, hogy most sötétben fogunk repülni...
- "Budapestre tartó géphez sorakoznak?" - kérdezte a kínai nő... Azt hiszem. De mi mást kérdezhetett volna? Nem tudok kínaiul. De lehet hogy angolul beszélt, erős kínai akcentussal. Mindenesetre rákérdeztem még egyszer, egyáltalán hozzám szólt-e. Kábé ugyanazt hadarta most is.
A nő mellett egy másik kínai nő segítőkészen hozzátette némiképp érthetőbb kiejtéssel, erősen kérdő hangnemben:
- Budapest?
- Yes! - bólintottam, és ez láthatólag teljesen megnyugtatta a második kínai nőt, aki bátorítóan az elsőre nézett, az pedig ennek hatására mosolyogva beállt a sorba, de annak a közepébe, rögtön mögénk. Kár, hogy engem nem nyugtatott meg ez a kis interakció. Határozottan ingerültebben rágtam a rágógumit, amit a gép késése miatt fél óra előnnyel kezdtem aprítani.
Megjött a gépünk. Elkezdtük a beszállást. Brüsszelben nem viszik ám ki a népet busszal a repülőhöz, el kell odáig sétálni. A jó levegőn a séta oldja a feszültséget, ezt nyilván jól tudják a bölcs brüsszeliek, és nem stresszelik az embert a 13. számú beszállórámpával sem, mint ahogy azt a magyar kollégák teszik, s bár nem vagyok egy babonás ember, ártani nem árt, ha mégsem a 13-ason szállunk fel. Vagy az a jó, ha pont azon szállunk fel? ... Fene tudja. Mindegy. Felsétáltunk a rámpán valahol és elhelyezkedtünk az ülésünkön, bemondták, hogy 1 óra 35 perc lesz az út. Érdekes, idefelé 1 óra 55 perc volt. Úgy látszik a légvonal sem mindig egyforma :) Ezek után erősen belefúrtam tekintetemet a könyvbe és olvasni kezdtem. Észre sem vettem a felszállást, csak mikor bemondták, hogy ki lehet kapcsolni a biztonsági övet. Persze biztos ami biztos, nem kapcsoltam ki. Összpontosítottam.
"A varázsló semmit nem nézett, csak úgy általában maga elé meredt, és ajkai hangtalanul mozogtak.
- ...ilyen magasan... hosszú zuhanás lesz... - motyogta Rincewind. Megrezzent, zavartan nézett maga elé egy pillanatig, aztán a szeme tágra nyílt a rémülettől. Elkövette azt a hibát, hogy lenézett. Rincewind próbálta becsukni a szemét, de a képzeletét nem takarhatta el szemhéjjal, és az bizony erősen nézett kifelé.
- Te nem félsz ilyen magasban? - nyögte ki valahogy.
Kétvirág lenézett az apró tájképre, melyet felhők árnyékai tarkítottak. A félelem gondolata tényleg fel sem merült benne.
- Nem - mondta. - Miért félnék? Én azt mondom, ha tíz méterről zuhansz le, ugyanúgy meghalsz, mintha több ezer méterről hullasz alá.
Rincewind megpróbálta ezt tárgyilagosan átgondolni, de nem látta benne a logikát. Nem is igazán a leesés izgatta, hanem a megérkezés...
- Bár a földön lehetnénk!"
Affene hogy mindig ilyen részekhez érek a repülőn. Én sem értem az előző logikát, és teljesen egyet értek Rincewinddel: Bár a földön lennénk már! Na persze a reptéren és egy darabban, mert nem árt ám vigyázni azzal mit is kívánunk, mert a végén még beteljesül...
Összességében elmondhatom, ez a negyedik volt életem legsimább repülőútja, mégsem vágyom újra megtapasztalni az érzést. Nem hagyom magam még egyszer rábeszélni ilyen marhaságra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése